Oldalak

2017. augusztus 22., kedd

Olvasónapló: Egyetemista lány támogatót keres (Nagy Szilvia & Szabó Anna Eszter)

Hetek óta poénkodom, hogy van ez a könyv, majd én is jól elmegyek kurvának, aztán meglesz a pénz a hőn áhított kommunikáció- és médiatudomány szakra. Igen, arra a szakra, amire a könyvben szereplő lányok csak úgy brahiból mentek, mert az ilyen kis semmi. (Talán ez az egyetlen egy dolog, ami fel tudott bosszantani a könyvben, a többi dolog az máshogy verte ki a biztosítékot.)
Aztán most elolvastam (a négyből hármat és nem tudom, hogy elolvassam-e a negyediket, mert így is megtört picit) és jobban ki vagyok borulva, mint bármi mástól. Még sírtam is egy sort, de az nem újdonság. Mindenen meghatódom és ha ideges vagyok is bőgéssel szoktam levezetni, szóval ezt akár le se írhattam volna, mert igazából teljesen felesleges információ. Mindegy. Szóval kiakadtam, még sírtam is.

2017. augusztus 20., vasárnap

Megint

Megint itt vagyok. Igen, megint blogot indítottam, ezúttal sokadjára, hogy hosszan fejtsek ki dolgokat, írjak magamról, olyan dolgokról, amik érdekelnek, hétköznapi dolgokról. (Dolgokról, amik nem férnek ki twitterre.) Konkrétan mindenről. Hisz ismertek, furcsa vagyok, szeretek írni és csinálom is, még akkor is, ha nem megy.

Tervmentes
Mindennemű téma és terv nélkül vágok bele ebbe a blogba. Nem ego, nem fashion (mondjuk ez tőlem jó vicc, mert olyan stílustalan vagyok és antilányos, hogy leírhatatlan), nem könyves, nem filmes, nem sorozatos. Ennek a blognak a témája minden és semmi, mint a magyar. Van, de mégsincs.
Csak írni akarok, arról, ami jön. Amikor elkap az ihlet, akkor legyen egy hely, ahova leírom a gondolataimat. Amit megosztok egy tweet kíséretében, hogy "írtam egy blogbejegyzést" és tudom, hogy senki sem fogja elolvasni, mert követnek százan, de ebből max húsz ember, aki aktívan figyel is engem. És ez így is van jól. Nem tudom, mit kezdenék sokszáz követővel, sok ezerrel.
Mert a "fióknak" azért mégsem akarok írni. Akarok egy helyet, ami nem a Google Drive és ott vannak az írásaim. Mert ilyenek vagyunk. Meg akartjuk osztani és reménykedünk, hogy majd valaki reagál.

Mint a boomerang 
Mindig visszatérek. Nem tudom elengedni a blogolást, mint önkifejező módszer. Lehet, hogy sokáig csak twitterezek (ami egy mikroblog), de aztán úgyis írok egy bejegyzést és rájövök, hogy mennyire szeretem csinálni. Ez egy olyan addikció, mint a csoki. Azt se lehet csak úgy abbahagyni. Lehet, hogy nem eszel egy darabig, de amikor újra megízleled, akkor újra beleszeretsz az ízébe. (A hasonlataim még mindig szarok.)

Megint itt vagyok. Mindig itt vagyok.
Lehet, hogy a Meg nem írt bejegyzések törlésre került, hogy 4 évnyi blogolást adtam a szemetesnek, de nem bánom. Én tudom miket írtam, én tudom mi volt, én emlékszem, más meg nem érdekel. Ez itt a tiszta lap, amit meg fogok újra tölteni a baromságaimmal, de ezúttal lehetőleg adok is vele valamit.